"Az országos megújulás idején, 1899-ben alakult meg Tordason a gyülekezet. Hasonlított ahhoz, amikor a hamburgi munkavállalásból hazatért, Krisztust hirdető munkások bizonyságtételére a környezetük megtért és új gyülekezet alakult. Ebben az esetben is a városban – Budapesten – dolgozó munkások, munkatársuk segítségével elfogadták Krisztust, és fontosnak tartották, hogy családjuk, rokonságuk, falujuk is megismerhesse a Szabadítót." (BA)

„Budapesten 1897-ben egy Istent ismerő ember hirdette Jézus tanítását, név szerint Brájtikán Henrik tv, és találkozott az ott dolgozó tordasi Toman István, majd később Fodor Benjámin nevű munkásokkal. Többszöri találkozás és bővebb ismeret után kezdtek járni az imaházba Budapesten, és lassan megismerték Jézust, mint Isten Fiát és a világ megváltóját, és hittek benne.” (idb. Fodor János)

 Fodor Benjámin és Toman István voltak az első baptisták Tordason. Béni bácsi unokája, Fodor János bácsit az idősebbek még ismerik. Pár évig szolgált a gyülekezetünkben, s örömmel járt a börtönbe hirdetni a jobb élet reménységét.

Leírta nagyapja megtérésének történetét, mely most is tanulságul szolgálhat és reménységet nyújthat a megkötözötteknek.

„Leányanya gyermekeként születtem. Csak arra emlékszem, hogy iskola helyett anyám libapásztornak adott a harmadik faluba. Ezzel aztán le is tette a gondját rólam. Idegen faluban, ismeretlen gazdánál kezdtem az életet. Gondtalan játékot, tanulást én nem ismertem, csak a munkát meg a felelősséget. A libanyájnak nem lehetett híja soha. Istállóban aludtam. Hajnalban kacskaringós káromkodásokkal ébresztettek. A villa nyelét sem tudtam becsületesen megmarkolni, de a trágyát nekem kellett kihordanom a tehenek alól. Aztán ahogy nőttem, úgy változott a tennivaló, csak az ennivaló nem. A maradék volt az én részem, krumpliból, babból, hús nélkül, mert az ebéd javát a család ette meg mindig. Rám csak a munkánál számítottak, de az ebédnél nem. Jó szót sohasem kaptam, csak parancsokat. Vezettem a vetőgép lovait naphosszat. Csak fattyúnak hívtak, igazi nevemet nem hallottam… Néha ellenállhatatlan vágyat éreztem anyám iránt, de nem lehetett.

Évenként egyszer-kétszer ugyan meglátogatott. Ilyenkor örültem, jólesett a cirógatása, néhány kedves szava… Mikor elment azt hittem a szívem szakadt ki. Szerettem volna világgá kiáltani: Miért nincs mindig velem az édesanyám!? Hiányzott nagyon.

Ahogy nőttem előbb a sarlót, majd a kaszát kaptam a kezembe. Aztán mindig többet bíztak rám. Igyekeztem becsületes munkát végezni. Erőmmel a tekintélyem is növekedett. Azt is meg mertem már tenni, hogy egy összeszólalkozás után faképnél hagytam a gazdát. Tehettem, mert szerződésem nem volt. Elmentem egy másikhoz… Cseberből vederbe kerültem… Igaz, itt a szőlőben dolgoztam, néha fél liter bort is kaptam, máskor néhány forintot a vasárnap délutáni szórakozásra.

Mindig jobban rákaptam az italra. Takarékoskodni senki sem tanított, így aztán az alkalmi munkákkal keresett pénzemet sorrendre a gégényi bankba raktam. A Fő utca melletti mély árokban hevertem részegen, hétfőre virradóra rendszerint ott ébredtem... Sóvárogva néztem a cigány hegedűjét a szüreti bálon. Ha egyszer a kezembe vehetném! De vágyaimat megölte az ital. Lányok nemigen álltak szóba velem… Kinek kellett volna a senki fia: Béni, akinek a két kezén, meg a rajta levő ruhán kívül semmije se volt. A lezüllött legénynél jobb partiról álmodtak a lányok. Huszonöt éves voltam már, mikor megnősültem. Tudtam én, hogy az öt évvel idősebb Zsuzsi csak azért jött hozzám, mert jobb kérőt már nem várhatott.

Ettől kezdve aztán komolyabban kellett venni az életet. Pestre mentem dolgozni építkezésre. Hetente egyszer jöttem haza gyalog. A nagy építkezésen nyüzsgő sok idegen ember között volt egy ember, aki más volt, mint a többi. A munkások nagyobb része káromkodással, kétértelmű viccekkel, csúfolódással enyhítette a kegyetlenül nehéz munka fáradalmait. Napról napra hurcoltuk a meredek feljárón a téglát és a maltert, két-három emelet magasságba. Hamarosan feltűnt nekem, hogy a munkatársak között van egy szelíd tekintetű középkorú ember. Annál is inkább felfigyeltem rá, mert gyakran ő volt a gúnyolódás céltáblája. Ilyenkor aztán röpködtek feléje a számomra akkor érthetetlen szavak: „babtista, baktista, hívő”. Ő nem válaszolt gorombán senkinek, végezte a munkáját csöndben. Máskor ő kezdett beszélgetni hol az egyik, hol a másik munkatársával bűnről, kegyelemről, Istenről. Ebédnél imádkozni láttuk, este a szálláson egy könyvből olvasgatott. Engem is megkérdezett, hova való vagyok. Lassan megbarátkoztunk. Valahogy jó volt a közelében, valami melegség áradt belőle. A nagyváros hidegségében jólesett ez nagyon. Mindig többet beszélgettünk, igaz nem sokat értettem a kegyes beszédéből, mégis jó volt vele lenni.

Többszöri hívására egyszer elmentem vele az imaházba is. Egy nagy helységben száznál is többen voltunk együtt, nagyobbrészt hozzá hasonló, barátságos, mosolygós emberek, asszonyok, fiatalok, idősek egyaránt. Egy tekintélyes ember, valami papféle beszédet tartott arról, hogy az ember bűnös és Isten ítélete vár rá. Összerezzentem ennek hallatára. Úgy éreztem, mintha Isten előtt állnék. Minden szava telibe talált engem. Majd Isten szeretetéről beszélt, arról, hogy el van készítve számunkra a bocsánat, és azt el lehet fogadni. De hogyan? Imádságban kell ezt tenni. Erre nagyon megijedtem, hiszen én csak káromkodni tanultam, imádkozni soha. A szívem gyorsabban dobogott. A beszéd végén aztán sokan imádkoztak egyszerű szavakkal. Éppen azt mondták el, amit én is éreztem. Felbátorodtam, és utánuk mondtam: „Uram, Istenem, köszönöm, hogy szeretsz engem és megbocsátottál nekem, Krisztusért! Ámen.” Nem is tudtam, mi történt velem, de valami soha nem tapasztalt békesség és öröm járta át a szívemet. Most már tudom, hogy akkor abban a beszédben Jézus hívott engem, abban az akadozó imádságban tulajdonképpen elindultam a követésére.

A következő szombaton nagyot nézett a feleségem, amikor megérkeztem, sokkal korábban a szokottnál és nem tántorogva. Átöleltem és elmondtam neki, hogy én már Jézusé vagyok. Még jobban csodálkozott, hogy vasárnapi ebéd után nem indultam a kocsmába, hanem egész délután szent énekeket dudorásztam. Úgy éreztem magam, mintha dohos pincéből léptem volna a szabad levegőre. Teleszívtam magam a bűntől való szabadulás jó illatával. Hiába hívtak a következő hetekben munkatársaim a kocsmába, nem kellett sem a korsó sör, sem a féldeci. Nem kívántam. Egyszerűen megszűnt a hiányérzet, amit eddig az itallal gyógyítgattam. A hívők között megtanultam imádkozni is. Egyetlen fájdalmam volt, hogy nem ismertem a betűket, nem tudtam olvasni a Bibliát. Amikor egyszer ezt elkeseregtem a gyülekezetben, több testvér elhatározta, hogy megtanítanak írni-olvasni. Észrevették a testvérek, hogy jó fülem és hangom van. Bevettek az énekkarba is. Aztán hegedűt adtak a kezembe, sohasem felejtem el, amikor elcincogtam vele ezt a kis éneket: „Akin szívem örül”. Megtanítottak a hangjegyek olvasására is. Még a következő év nyarán jártam ebbe az „iskolába”. Jó volt a pesti gyülekezetbe. Sok kedves ismerősre tettem szert, alig vártam az estét, hogy mehessek a testvérek közé. Akármilyen fáradt voltam, mindig felüdültem. Jólesett nagyon, hogy a tanult testvéreknek is testvér voltam és nem kevesebb. Itt kaptam én mindent Jézustól, ami csak említésre érdemes az életemben: iszákosságtól, káromkodástól való szabadulást, igaz, tiszta örömet. Nincs szó, amellyel elmondhatnám azt a boldogságot, amikor hegedűmet kezembe véve szívem örömét szebbnél szebb evangéliumi énekekben kiénekelhetem. Nem tudok elég hálás lenni azért, hogy naponta szomjas szívvel Isten igéje fölé hajolhatok, hogy azt magam olvasom. Boldog vagyok nagyon, boldoggá tett Jézus!”(1)

(1)Szolgáló szeretet 1980. Kiadja: A Magyarországi Szabadegyházak Tanácsa, Győr 1979.